Kerestem egy könyvet a könyvespolcomon, és a kezembe akadt Brooke Shields könyve. A címe: És hullott az eső. Szülés utáni depresszióm és boldogságom története.

Brokkie Shields világéletében kisbabáról ábrándozott, már kislánykorában is. Amikor azonban férjhez ment, nem jött a baba. Meddőségi kezelések, vetélések után végre megszületik gyönyörű kislánya – és akkor jön a rettenet: nem képes örülni neki, szorongási, pánikrohamai lesznek, utálja önmagát. A könyv azért fontos és jó olvasmány, mert őszinte és bátor, noha egy híres filmsztár sokkal nagyobb kockázatot vállal nyíltságával, mint egy olyan ember, aki nem él reflektorfényben. Ajánlom olvasásra, mivel ugyanolyan problémákat tár fel, mint amelyekkel ma minden tizedik anya szembesül – ennyien küzdenek szülés utáni depresszióval -, de kisebb mértékben azonban minden egyes nő, aki feladja hivatását, szabadságát, hogy életet adjon.

Tudtam, hogy a védőnői hálózat párját ritkítja a világon, de ennyire azért nem tudtam: “Több mint százéves múltra tekint vissza a védőnői szolgálat Magyarországon. Bizonyára kevesen tudják, hogy Európában hazánk az egyetlen ország, ahol védőnői hálózat működik, de világszerte is egyedülálló ez a minden kisgyermekes családra kiterjedő gondozói tevékenység, amely nálunk természetesnek tekintett ingyenes szolgáltatás. A területi védőnő a jogszabályok és a szakma szabályai alapján komplex újszülött és gyermekágyas gondozást végez. ” Kereki Judit írásából idézek, a Kölöknet-en találtam. Ez egészen szívet melengető hír, nagyszerű, hogy ilyen támogatásban van része a kisbabás családoknak. Amiért én mostanában többet gondolok rájuk, annak az az oka, hogy a védőnők azok, akik azokkal a családokkal is kapcsolatba kerülnek, ahol spontán vetélés, halvaszülés,  szülés körüli halál, bölcsőhalál következik be, és éppen ezért nekik kellene tudniuk a segítségnyújtás lehetőségeiről is. Az elmúlt Vendégbabák szüleinek gyászfeldolgozó csoportjában volt egy kedves fiatal pár, akiket éppen a védőnőjük küldött a csoportba. Ez azonban ritka véletlen, mivel a védőnők mit sem tudnak a csoport létezéséről. Első lépésben tehát az lenne a feladat, hogy a védőnői hálózatot informáljuk valamiképpen, hogy minden ősszel indul egy új csoport. Hosszú távú terv pedig az kell, hogy legyen, hogy országosan jöjjenek létre ilyen önsegítő csoportok. Általában ez úgy működik más országokban, hogy azokból lesz aztán gyászcsoport vezetője, akik maguk is átéltek ilyen veszteséget, és amikor már feldolgozódott valamelyest a gyászuk, akkor hivatásként – esetleg önkéntes munkaként – elkezdenek segíteni másoknak. Ez a célom, hogy ez hazánkban is így működjön, de ehhez partnerek kellenek, elkötelezett emberek. Bízom benne, hogy a jó célhoz felsorakozik majd minden, ami szükséges hozzá, és egy idő után a mostaninál sokkal, sokkal több segítő lehetőség áll majd a bajba jutott anyák, apák rendelkezésre.

Nagyon örülök, hogy máris van, aki hozzászólt itt valamihez. Kedves Andrea és Marcsi, örömmel köszöntelek benneteket, bár igazán annak lehetne örülni, ha soha nem kellene ilyen helyeken járnotok, mint egy olyan honlapon, ahol a spontán vetélés, köldökzsinór rátekeredés okozta halál, vagy bármilyen szülés körüli halál a téma. Andrea, nem tudom, jelentkeztél-e az őszi csoportba, nem látom a listámon a neved, remélem nem én rontottam el valamit.

Szinte minden nap kapok jó hírt és sajnos rosszat is. Jó, amikor egy olyan valakitől hallom, hogy babát vár, aki előtte valamilyen módon elveszítette a babáját. Ma egy olyan anyuka telefonált, akinek a meghalt a koraszülött babája pár hetesen, és most, két évvel a tragédia után ismét várandós, és nagyon boldog. (Sajnos fél is egyúttal kicsit, mivel már nem ugyanazzal a biztonsággal van benne a várandósságában, mint a haláleset előtt.) A rossz hír is utolér természetesen, nap-mint nap történnek vetélések és halvaszülések. Ez természetes, mivel az anyasággal járó dolog, viszont annak, akivel megtörténik, ez egyáltalán nem természetes, és nem is könnyen feldolgozható. Sajnos még a segítői rendszer sincs kiépítve, hogy legalább ezzel lehetne enyhíteni a szülőket ért csapást.  Sok védőnő tud segíteni, de sokan meg tanácstalanul állnak ilyen helyzet előtt, és fogalmuk sincs, hogyan támogathatnák a családot. Nehéz helyzetben vannak, megértem őket! Jó lenne képzés, adatbázis a segítő lehetőségekről – mindez sajnos még kevéssé működik. Hát, reménykedjünk, hogy ha lassan is, de azért pozitív változás lesz ezen a téren.

Kirándulni voltunk a párommal a Pilisben, és egy különleges kápolnába botlottunk a zöldellő hegyoldalban, Pilisszántón. Kívülről úgy néz ki, mint egy terméskőből készített csigabiga, két szarvval, és gömbölyű házzal. Belül pedig ilyen, amilyen a képen látható. Gondoltam, ha már itt vagyok, közel a Jóistenhez, hát kérek ezt-azt, persze, először a gyerekeimnek kértem mindenféle jót, aztán a páromnak és magamnak, és hogy-hogy nem, utána eszembe jutottak a kedves kismamák, vagy leendő kismamák, akik elvetélték a magzatukat, vagy a szülés körül halt meg,  és már szeretnének egy újabb babát. És hát akkor azt is kértem, hogy legyen szíves, és örvendeztesse meg ezeket az anyákat gyermekáldással. Persze jó nagy kérés, belátom, most akkor mit teljesítsen? Budapesten? Az egész országban minden anyának? Vagy az egész világon? Jól feladtam neki a leckét, de szerintem nagyobb feladattal is megbirkózott már, úgyhogy jelentem, elintéztem a dolgot.

A neten találtam a terhesseg.com portálon ennek a könyvnek az ismertetőjét. Hátha valakit érdekel, milyen szűrővizsgálatok vannak, mire lehet számítani. Bár nem tudom, nekem nagyon szimpatikus annak az édesanyának a hozzáállása, aki azt mondta, nem kíváncsi ezekre a vizsgálatokra, mivel úgyis elfogadja a kisbabáját olyannak, amilyennek születik. De ez egy őrült nehéz kérdés, én soha nem kerültem ilyen helyzetbe, mivel amikor az én négy gyerekem született, nem volt még ilyen fejlett a magzati diagnosztika, mi akkoriban csak önfeledten és boldogan vártuk a babánkat, és nem is aggódtunk, fel sem merült, hogy beteg lehet. Most nehezebb a várandósság, egy állandó félelemmel jár, stresszel, mivel a vizsgálatok ezt hozzák. Az lenne a jó, ha a diagnosztikával párhuzamosan fejlődhetne a gyógyítás is, és ha észrevennék, hogy beteg a baba, lehetne azonnal gyógyítani is. Sajnos, ez még odébb van, de reménykedjünk…

Kaptam egy levelet a múlt héten, egy anyuka küldte el a tündéri kisbabájának a fotóját.  Volt olyan kedves, hogy ismeretlenül is küldött egy képet, azért, mert azt írta, sokat segített az én könyvem akkor, amikor korábban elveszítette a babáját. Ahogy néztem a gyönyörű kislányt, arra gondoltam, remélem minden szülő, akinek meghalt a kisbabája, mielőtt megszületett, vagy a születése körül,  eljut egyszer addig, hogy ugyanolyan boldogságot érezzen, mint ez a nő.  Ezt kívánom azoknak is, akik olvassák ezt a blogot, és nagyon szomorúak.