Mostanában sok olyan levelet kaptam, amiben évtizedes, el nem múló fájdalomról számolnak be anyák. Hiába született azóta akárhány gyermekük, az egykor átélt tragédia beárnyékolja az életüket. Olyan is van, amikor pár hetes magzat vetéléséről van szó, vagy több hónapos baba meghalt az anyja méhében, olyan is, amikor szülés közben halt meg a baba, például rátekeredett a nyakára a köldökzsinór, vagy szülés után kis idővel, mert súlyos oxigénhiányos állapot lépett fel, és olyan is, hogy iker babák közül egyik meghalt.

Ezek mind rettenetesen szomorú dolgok, de mégis, feldolgozható tragédiák, és egy egy idő után mégis legtöbb ember megtalálja valahogy a lelki békéjét, születnek gyerekeik, és nevelgetik örömmel. De van, akiknek nem sikerül meglelniük a nyugalmat. Azon kívül, hogy ez nekik is milyen gyötrelmes, az is nagyon szomorú, hogy a fel nem dolgozott gyászukat a gyermekeikre terhelik. Sajnos olyan levelet is kaptam, amelyben elpanaszolják, hogy nem tudnak jól törődni az élő gyerekeikkel, mert benne ragadtak a gyászukban. Pedig elmentek pszichológushoz, pszichiáterhez is, de nem tudtak rajtuk segíteni. nem tudom, mennyire voltak kitartóak a szakemberrel való munkában, mert az biztos, hogy a szakemberek nem tudnak egymagukban segíteni, csak segíteni megtalálni a benne lévő erőt, tehát ez egy közös munka, és együttesen kell akarni a változást. Persze nyilván akarják a változást, hiszen szenvednek. Az biztos, a lelki szenvedések orvoslása komoly munka, nem lehet elintézni azzal, hogy bekapkodok pár szem gyógyszert, és elmúlik, mint egy torokgyulladás. Mindezt nem kritikaként írom, hanem a legteljesebb elfogadással, és megértéssel. Nehéz a lelki gubancainkon segíteni mindannyiunknak.

Hivatalosan a 12. hét után meghalt, vagy súlyos rendellenességgel fejlődő magzat megszülését nagy vetélésnek nevezik. Az anyák ezt a legkevésbé sem érzik vetélésnek, sem kicsinek, sem nagynak, hanem szülésnek, méghozzá nem is akármilyennek. Megszenvedik a vajúdást, a szülést, de nincs miért, kiért? A szenvedés mellé nem jön az erő, ami abból táplálkozik, hogy rövidesen megláthatja és megölelheti végre a kisbabáját.

Néha császármetszéssel veszik el a babát, ekkor ott van a vágás mint egy mementó – és nincs gyermek. Sokszor megindul a tejelválasztás is, és nincs kinek.

Nagyon megérdemlik ezek az édesanyák a segítséget, a szeretetet!

Olvasom a Companioning at a Time of Perinatal Loss című könyvet, és benne egy esetleírást. A kismamának azt mondja az ultrahang vizsgálatot végző orvos: Sajnálom, nincs szívhang, meghalt a babája. Az édesanya azt válaszolja, hogy az nem lehetséges, hiszen reggel még mozgott a kisbaba.

Ez az a tipikus reakció, amit Kübbler-Ross az elutasítás, hitetlenség fázisának nevezett el, amikor haldoklókkal folytatott több ezer beszélgetése során megfigyelte az emberek reakcióit. Amikor egy súlyos beteggel közlik a rossz diagnózist: betegsége gyógyíthatatlan, akkor az első reakciója nem a kétségbeesés, hanem a hitetlenség. Á, az nem lehet, az orvos bizonyára téved, vagy rossz a gép, vagy elcserélték a leleteimet, majd kiderül a tévedés. Ez az orvos egy kókler, elmegyek egy másikhoz, majd ő megmondja az igazat. No, én ezeket persze tudom, de most a saját tapasztalatom jutott eszembe, hogy nahát, én is pont így viselkedtem.

Legkisebb gyermekem, Benjámin hat hetes korában majdnem meghalt. De a majdnem azt szó szerint kell érteni, a hajszálnál is vékonyabb szál választotta el a haláltól. De amikor elvittem az orvoshoz, szinte semmi tünete nem volt, csak biztos, ami biztos alapon vittem orvoshoz. Amikor aludt – amúgy békésen, mosolygósan – akkor egy picit minden levegő vételkor, vagy kifújáskor zökkent egy picit a mellkasa. Ez olyan fura volt, hát gondoltam, azért lássa orvos. A körzeti orvos nem látott semmi bajt, de azért beutalta kórházba. Ott tartották megfigyelésre. Biztos, ami biztos. Aztán éjjel már szirénázva, sokkos állapotban szállították át a László Kórház intenzív csecsemő osztályára. Odarohantunk a férjemmel, ahol elmondták, valószínű, hogy nem éri meg a reggelt. Mire én: Az nem lehet, semmi baja nem volt a kisbabámnak, én csak a biztonság kedvéért vittem kórházba, de amúgy kutya baja.

Azt gondoltam, az én információm majd felülírja azt, amit a doktornő észlel, hogy haldoklik a gyerekünk, és a fejéhez kap: Ja? Hogy nem volt semmi baja? Az más, ezt nem tudtam. Akkor minden más, akkor tévedtem.

Az ember tiltakozik, ha beskatulyázzák holmi kutatási eredmények megfigyelései szerint, de hát lám lám, én is éppen azt tettem, amit az eredmények mutatnak. No, de segít-e rajtunk a tudomány ismerete ebben  helyzetben? Hát rajtunk bizony nem segít. Az orvosnak, segítő hivatásúaknak viszont segít, mert megfelelően tudnak viszonyulni. Megértik és elfogadják, hogy a rettenetes híreket az emberi psziché nem képes befogadni, tiltakozással reagál.

Benjámin megérte a reggelt, és bár még napokig életveszélyben volt,végül meggyógyult, és most életerős kamasz srác.