A Vendégbabák szüleinek gyászfeldolgozó csoportja most jutott el Karácsony előtt arra a pontra, hogy igazi támogató közösség tagjainak érezték magukat. Az ünnep előtt olyan pezsgő levelezés folyt, hogy csak ámultam, de leginkább a tartalmon, mivel igazi komoly támogatás történt, nem csak kis levelezés, jókívánságok küldése. Még az is megtörtént, hogy könnybe lábadt a szemem, mert annyira szép volt az a szeretetteljes  erő, ami ebben a csoportban megjelent. és érdekes, ugyanez történt a másik csoportban is, amelyet vezetek, ahol nem babák elvesztését gyászolják, hanem egyéb hozzátartozókat.

Nyilván az ünnep hangulata is hozta ezt, de azt is láttam, hogy a csoportok is éppen oda jutottak, hogy képessé váltak egymás segítésére már nem csak a csoport találkozón, hanem levelezésben is. Hihetetlen ez a segítő erő. Ez azért is töltött el örömmel és hálával, mert tapasztalom, a gyász mennyire nehéz és hosszú folyamat és mennyire kicsi a segítés lehetősége ebben a folyamatban. Ezért látni valamit, ami ennyire egyértelműen hozzásegít a lelki egyensúly visszaszerzéséhez, persze, hogy ujjongással tölt el.

Az viszont baj, hogy nem nagyon vannak ilyen csoportok. Nincsenek csoportvezetők, akik vállalnák, hogy összeszerveznek és vezetnek csoportokat. Tulajdonképpen a Hospice Házban Adriennek is (aki a másik csoportot vezeti sok éve) és nekem is lassan az lehetne a legfontosabb feladatunk, hogy utódokat neveljünk ki, hiszen ha mi elfáradunk – nyugdíjba megyünk – akkor ki lesz, aki a helyünket átveszi?

Tegnap egy tévéfelvételen – egy újságíró iskolai műhelymunkán amúgy – egy jogásznővel beszélgettünk az abortusztról, elsősorban a művi abortuszról,  a spontán abortuszt – vetélést – éppen csak érintettük. A beszélgetést vezető két riporternő kérdéseinek, és válaszaink tükrében láthatóvá vált, micsoda rettenetesen nehéz kérdés ez. Mert persze az élet a fogantatással kezdődik, ebben egyetértettünk. Hogy az élet kioltása bűn, ebben is. De hogy mit tegyen egy erőszak áldozata, mit tegyen egy megesett kislány, mit tegyen egy súlyosan beteg ember – ezek már nehezebben megválaszolható kérdések. Ott van még a lehetőségnek az örökbe adás. De vajon mit él át egy olyan baba az anyja méhében kilenc hónapig, aki viszolyogva gondol a méhében fejlődő magzatra, hiszen brutális erőszak következtében fogant meg? Erre is vannak válaszok bőven, igenek és nemek egyaránt. Abban egyetértettünk, hogy nem a jogi szigorítás a megoldás, hanem a nevelés, a megelőzés, a mentálhigiéné.

Ahol egy pár kisbabát várt – ha nem is a karácsonyfa alá, de azt remélve, a Karácsony ünnepének legtündöklőbb ajándéka a gyermekük lesz, ott bizony az Advent nem az örömteli várakozás, hanem a csalódottság, reményvesztettség, szomorúság időszaka.  Kapom a leveleket, ebben a családban is, abban is megtörtént a tragédia, vagy vetélés, vagy szülés körüli halál következtében elveszítették a gyermeküket. Ők félve néznek az ünnep elé – hiszen nincs minek örüljenek.

Az Advent azonban a reményt is jelenti.  Ha ebben a tudatban gyújtják meg a gyertyákat, akkor talán enyhülhet a fájdalom. Az Advent eljövetelt jelent szó szerint, egy kisbaba eljövetelét – Jézus Krisztusét. És remélhetőleg azoknak a babáknak az eljövetelét, akiknek a szülei nagyon várják érkezésüket.