A Vendégbabák szüleinek gyászfeldolgozó csoportja most jutott el Karácsony előtt arra a pontra, hogy igazi támogató közösség tagjainak érezték magukat. Az ünnep előtt olyan pezsgő levelezés folyt, hogy csak ámultam, de leginkább a tartalmon, mivel igazi komoly támogatás történt, nem csak kis levelezés, jókívánságok küldése. Még az is megtörtént, hogy könnybe lábadt a szemem, mert annyira szép volt az a szeretetteljes  erő, ami ebben a csoportban megjelent. és érdekes, ugyanez történt a másik csoportban is, amelyet vezetek, ahol nem babák elvesztését gyászolják, hanem egyéb hozzátartozókat.

Nyilván az ünnep hangulata is hozta ezt, de azt is láttam, hogy a csoportok is éppen oda jutottak, hogy képessé váltak egymás segítésére már nem csak a csoport találkozón, hanem levelezésben is. Hihetetlen ez a segítő erő. Ez azért is töltött el örömmel és hálával, mert tapasztalom, a gyász mennyire nehéz és hosszú folyamat és mennyire kicsi a segítés lehetősége ebben a folyamatban. Ezért látni valamit, ami ennyire egyértelműen hozzásegít a lelki egyensúly visszaszerzéséhez, persze, hogy ujjongással tölt el.

Az viszont baj, hogy nem nagyon vannak ilyen csoportok. Nincsenek csoportvezetők, akik vállalnák, hogy összeszerveznek és vezetnek csoportokat. Tulajdonképpen a Hospice Házban Adriennek is (aki a másik csoportot vezeti sok éve) és nekem is lassan az lehetne a legfontosabb feladatunk, hogy utódokat neveljünk ki, hiszen ha mi elfáradunk – nyugdíjba megyünk – akkor ki lesz, aki a helyünket átveszi?