Tegnap egy tévéfelvételen – egy újságíró iskolai műhelymunkán amúgy – egy jogásznővel beszélgettünk az abortusztról, elsősorban a művi abortuszról,  a spontán abortuszt – vetélést – éppen csak érintettük. A beszélgetést vezető két riporternő kérdéseinek, és válaszaink tükrében láthatóvá vált, micsoda rettenetesen nehéz kérdés ez. Mert persze az élet a fogantatással kezdődik, ebben egyetértettünk. Hogy az élet kioltása bűn, ebben is. De hogy mit tegyen egy erőszak áldozata, mit tegyen egy megesett kislány, mit tegyen egy súlyosan beteg ember – ezek már nehezebben megválaszolható kérdések. Ott van még a lehetőségnek az örökbe adás. De vajon mit él át egy olyan baba az anyja méhében kilenc hónapig, aki viszolyogva gondol a méhében fejlődő magzatra, hiszen brutális erőszak következtében fogant meg? Erre is vannak válaszok bőven, igenek és nemek egyaránt. Abban egyetértettünk, hogy nem a jogi szigorítás a megoldás, hanem a nevelés, a megelőzés, a mentálhigiéné.