Várva várt, de soha meg nem érkező babák
Egy mostohán kezelt gyász
Talán a legméltatlanabbul kezelt gyász a babaelvesztés gyásza. Amióta a világ világ, asszonyok ezrei veszítik el várva várt kisbabájukat a várandósság, vagy a szülés során. Ez a közös asszonyi sors azonban rejtve marad, kevés szó esik róla, és mindaddig, amíg magunk is nem válunk egy ilyen szomorú veszteség átélőjévé, nem is tudjuk, milyen csapás lehet ez egy nő életében.
A vetélés, vagy születés körüli halálozás már önmagában is nagy fájdalommal jár, de tovább nehezíti az anya és apa helyzetét az embereknek a perinatális gyászhoz való viszonyulása. Nem veszik olyan komolyan, mint más gyászt, szinte megütközést kelt, ha a szülők nem képesek azonnal tovább lépni. A környezet közönye, érzéketlensége arra kényszeríti a szülőket, hogy elzárják érzéseiket, és egyedül viseljék a veszteség fájdalmának minden terhét.
A teljes cikket letöltheti itt!
Jöttem is, meg nem is, hoztam is, meg nem is…
Poszttraumás személyiségfejlődés perinatális gyász esetében
A perinatális gyász első szakaszán túljutva a veszteséget elszenvedett személyek gondolkodásának fókuszába az ’értelem’ megtalálására tett erőfeszítések kerülnek. („Miért pont velem/velünk történt ez?” „Mit tettem/nem tettem jól?” stb.)
Mivel ez az ’értelem’ nem pusztán a magzat, újszülött halálának orvosi értelemben bekövetkezett okára, hanem mély lélektani és spirituális okok keresésére is irányul, ennek az értelemnek a „megtalálása” nem csupán a megnyugvás, hanem a poszttraumás növekedés (PTN) lépcsőfokává válik. A PTN nem a veszteség közvetlen következménye, hanem az azt követő kognitív feldolgozás eredménye. Írásomban a gyermeküket elveszített szülőkkel folytatott beszélgetéseim PTN-re vonatkozó tapasztalatait osztom meg.
Teljes tanulmány letölthető itt!
Áldatlan állapot
A tudományos fejlődésnek néha iszonyatos az érzelmi ára. A magzati diagnosztika éppen egy ilyen terület, ahol a technikai előrehaladás megelőzte a gyógymódokat. A szűrővizsgálatok alkalmával egyre több magzati rendellenesség felismerhető, ugyanakkor ezek nagyobb része nem gyógyítható. A szülőknek fájdalmas döntést kell meghozniuk: megtartsák-e a gyermeküket, vagy váljanak meg tőle?
Bármilyen döntést is hoz a szülő, végtelenül nehéz helyzetbe kerül. Ha megöli gyermekét, akkor viseli annak lelki következményeit. Ha szeretné megtartani, az a kérdés gyötörheti, hogy vajon nem önző ragaszkodás-e egy előreláthatóan szenvedésre ítélt gyermeket világra hozni?
Teljes tanulmány letölthető itt!
Cselekvő csend
A halálhoz vezető út során a beteg intenzív belső történéseket él át. Az elmenő megválaszolhatatlan kérdésekkel szembesül, keresi a titkot, önmaga legbelsőbb titkát. Gyakran magányosnak és kiközösítettnek érzi magát. Ez élete legérzékenyebb szakasza. Azok, akik kísérik ezen a nehéz úton, leginkább bizalmukkal és jelenlétükkel segíthetnek neki.
Mindannyian vágyunk arra, hogy meghallgassanak, figyeljenek ránk. Tudjuk, hogy ugyanerre a figyelemre vágynak mások is. A betegágy mellett azonban elbizonytalanodunk, zavart élünk át.
Sokan hisszük, hogy a betegnek beszélgetőpartnerre, társalkodónőre, felvidítóra, vigasztalóra van szüksége. Amikor tenni, segíteni vágyunk, valami aktivitásra gondolunk. Pedig a legtöbb, amit tehetünk, az odaadó, aktív hallgatás. Néhányan tudjuk, hogy a másik meghallgatása a legfontosabb, de vagy elfelejtjük az adott helyzetben, vagy nem vagyunk képesek megvalósítani, vagy azt hisszük, hogy a csend, a passzív hallgatás elegendő. A hallgatni tudás azonban ennél bonyolultabb, összetettebb feladat. Ennek elsajátítása hosszú folyamat, mely nem annyira szellemi képességeken, mint érzelmeken, a személyiség fejlettségi fokán múlik. Amíg megtanulunk aktívan hallgatni, addig a személyiség hihetetlen fejlődésének lehetünk tanúi, amelynek során folyamatosan meg kell válnunk valamitől.
Teljes tanulmány letölthető itt!
Kettős fejlődés
A mentálhigiénés képzés második évében találkoztam Danival. A sok éves tapasztalatnak köszönhetően kezdetben nem okozott nehézséget a segítő támogatás, később azonban kevésnek bizonyult a meglévő tudásom. Dani ugyanis nem az a halál felé tartó beteg volt, akikkel hospice munkám során találkoztam. Kiderült, hogy szívós küzdelme a betegséggel szemben eljuttatta oda, hogy esély van arra, hogy még éveket tudhat magáénak.
Így a hospice halálba kísérésből magam sem tudom, mi lett. Nem működtek a bevált sémák, rutin. Más problémák keletkeztek, az életteljes ember problémái, nem megfeledkezve természetesen az állandó fenyegetettségről a halál közelségében. Az alaphelyzet változása magasabb követelmények elé állított, amelyeknek nehezen tudtam megfelelni.
Felismertem, hogy a „szívvel-lélekkel segítés” már nem elég, ugyanakkor még nincs elég eszköz a birtokomban. Nem vagyok szakembere még a mentálhigiénés szemléletű hospice beteg kísérésnek.
Minthogy azonban a „szívvel lélekkel gyógyítás” alapja is a rogersi alapelvek ismerete, így Danival való segítő kapcsolatom a hibák mellett lényeges pozitív, változást elősegítő elemeket is tartalmazott. Dolgozatomban igyekszem reálisan feltárni mind a sikeresen alkalmazott segítő elemeket, mind pedig a kapcsolatban elkövetett hibákat, elsősorban a fejlődés, változás szándékával.