Mostanában sok olyan levelet kaptam, amiben évtizedes, el nem múló fájdalomról számolnak be anyák. Hiába született azóta akárhány gyermekük, az egykor átélt tragédia beárnyékolja az életüket. Olyan is van, amikor pár hetes magzat vetéléséről van szó, vagy több hónapos baba meghalt az anyja méhében, olyan is, amikor szülés közben halt meg a baba, például rátekeredett a nyakára a köldökzsinór, vagy szülés után kis idővel, mert súlyos oxigénhiányos állapot lépett fel, és olyan is, hogy iker babák közül egyik meghalt.

Ezek mind rettenetesen szomorú dolgok, de mégis, feldolgozható tragédiák, és egy egy idő után mégis legtöbb ember megtalálja valahogy a lelki békéjét, születnek gyerekeik, és nevelgetik örömmel. De van, akiknek nem sikerül meglelniük a nyugalmat. Azon kívül, hogy ez nekik is milyen gyötrelmes, az is nagyon szomorú, hogy a fel nem dolgozott gyászukat a gyermekeikre terhelik. Sajnos olyan levelet is kaptam, amelyben elpanaszolják, hogy nem tudnak jól törődni az élő gyerekeikkel, mert benne ragadtak a gyászukban. Pedig elmentek pszichológushoz, pszichiáterhez is, de nem tudtak rajtuk segíteni. nem tudom, mennyire voltak kitartóak a szakemberrel való munkában, mert az biztos, hogy a szakemberek nem tudnak egymagukban segíteni, csak segíteni megtalálni a benne lévő erőt, tehát ez egy közös munka, és együttesen kell akarni a változást. Persze nyilván akarják a változást, hiszen szenvednek. Az biztos, a lelki szenvedések orvoslása komoly munka, nem lehet elintézni azzal, hogy bekapkodok pár szem gyógyszert, és elmúlik, mint egy torokgyulladás. Mindezt nem kritikaként írom, hanem a legteljesebb elfogadással, és megértéssel. Nehéz a lelki gubancainkon segíteni mindannyiunknak.