Az úgynevezett miss AB,  amikor méhen belül elhal a magzat és műtéti úton el kell venni.  Ez egy nagyon megterhelő procedúra, nem műtéti értelemben, hanem elsősorban lelkileg. Részben a váratlansága miatt, nincs idő felkészülni rá, nincs idő felfogni sem, hogy a várt kisbaba meghalt, oda a remény, az álom, a boldogság, és máris menni kell egy műtétre.  Az anyákban ott él a ragaszkodás, a védelem vágya a baba iránt, a műtét pedig éppen ellenkezőleg, kiszakítja, elveszi, elragadja, végleg megfosztja a babájától. A kegyetlen hír után – meghalt a magzat – inkább védelemre,  akol-meleg pihepuhaságra vágyna, nem pedig kórházi műtő rideg közegére, idegen emberek közé – még ha szeretetteljesek is – és ráadásul egy leendő műtét szorongásában.  Gyász szempontjából nem is kezdődik a gyász folyamata, majd csak a kórházból való hazatérés után, ahol nem csak a kisbaba elvesztését kell feldolgozni, hanem magának a műtétnek a negatív lelki hatásait is. Hozzáteszem, a műtét kis kockázatú, humánus, fájdalom mentes, sokkal inkább a lelki része megterhelő, mint a beavatkozás. Az anyák a körülményekről szoktak panaszkodni, például, hogy látniuk kellett egészséges babákkal vajúdó anyákat, újszülötteket, vagy hogy a műtőben kiszolgáltatottnak érezték magukat.

A gyász feldolgozása szempontjából szerepe van az egészségügyi személyzet hozzáállásának, ahol kedvesek, együtt érzőek, támogatóak, ott az anyákban nem gyűlnek össze elkerülhető keserűségek az átéltek során.  A hazatérés után pedig a férj szerepe nagy – aki azonban maga is elszenvedte a veszteséget – és a családtagok, barátok hozzáállása.

A következő kisbaba fogantatásával érdemes várni fél évet, vagy akár egy évet is – attól függően, mikor érzi magát a szülőpár lelkileg is felkészültnek egy újabb kisbaba fogadására.