Az úgynevezett miss AB, amikor méhen belül elhal a magzat és műtéti úton el kell venni. Ez egy nagyon megterhelő procedúra, nem műtéti értelemben, hanem elsősorban lelkileg. Részben a váratlansága miatt, nincs idő felkészülni rá, nincs idő felfogni sem, hogy a várt kisbaba meghalt, oda a remény, az álom, a boldogság, és máris menni kell egy műtétre. Az anyákban ott él a ragaszkodás, a védelem vágya a baba iránt, a műtét pedig éppen ellenkezőleg, kiszakítja, elveszi, elragadja, végleg megfosztja a babájától. A kegyetlen hír után – meghalt a magzat – inkább védelemre, akol-meleg pihepuhaságra vágyna, nem pedig kórházi műtő rideg közegére, idegen emberek közé – még ha szeretetteljesek is – és ráadásul egy leendő műtét szorongásában. Gyász szempontjából nem is kezdődik a gyász folyamata, majd csak a kórházból való hazatérés után, ahol nem csak a kisbaba elvesztését kell feldolgozni, hanem magának a műtétnek a negatív lelki hatásait is. Hozzáteszem, a műtét kis kockázatú, humánus, fájdalom mentes, sokkal inkább a lelki része megterhelő, mint a beavatkozás. Az anyák a körülményekről szoktak panaszkodni, például, hogy látniuk kellett egészséges babákkal vajúdó anyákat, újszülötteket, vagy hogy a műtőben kiszolgáltatottnak érezték magukat.
A gyász feldolgozása szempontjából szerepe van az egészségügyi személyzet hozzáállásának, ahol kedvesek, együtt érzőek, támogatóak, ott az anyákban nem gyűlnek össze elkerülhető keserűségek az átéltek során. A hazatérés után pedig a férj szerepe nagy – aki azonban maga is elszenvedte a veszteséget – és a családtagok, barátok hozzáállása.
A következő kisbaba fogantatásával érdemes várni fél évet, vagy akár egy évet is – attól függően, mikor érzi magát a szülőpár lelkileg is felkészültnek egy újabb kisbaba fogadására.
Holnap után lesz a műtétem. Félek… Félek, hogy az orvos nehogy valamit elrontson, de jobban félek mi lesz utána… A lelkemmel/lelkünkkel.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy adott egy nagyszerű társat és csodálatos kisfiút. Most úgy érzem sikerülni fog elengedni a néhány hetes babánkat, bár elképzelni sem tudom mi lesz a műtétet követően…
A hasonló helyzetben lévő kismamáknak kívánok sok erőt és megnyugvást.
Én közel egy hónapja vesztettem el a 9 hetes babánkat. Teljesen váratlanul ért az ultrahangos doktornő mondata:” Nincs szívhang.” Ő is és az orvosom is nagyon kedvesek és együtt érzők voltak, de másnap olyan nőkkel feküdtem egy kórteremben, akik élő babájukat vetették el ilyen-olyan okokból. (Nem rendellenesség miatt) Akkor, ott a kórházban nem is gondoltam bele abba, mi történik, kikkel fekszem együtt…
Van egy csodaszép 5 éves kisfiam, szerető férjem, nővérem, aki kétszer átélte, amit én, és megértő családom.
Kívánom mindenkinek, akinek a Sors ezt hozza, hogy legyen mellettük valaki, aki erőt ad és vigasztalást. Hiszem, hogy nem véletlenül történnek velünk a dolgok, tanulnunk kell mindenből valamit. Azt hiszem , én megértettem a mi angyalkánk üzenetét, csak ki kellett nyitnunk a szívünket. Legyen erőd és hited, kívánom mindenkinek.
Én 2006 nyarán szembesültem eme rövidítéssel Missed ab. Nem kívánom senkinek:( 10 hónapot vártunk rá és csak 8 hétig lehetett velünk! Nagyon rendesek voltak az orvosok nővérek! Szerencsére nem abortusosokkal voltam egy szobába! Ordítottam hogy miért velem! Elolvastam az Asszonyok álmában síró babák könyvet! És naponta jártam az Angyalok szülei.hu-ra és ezek sokat segítettek, hiszen rájöttem nem vagyok egyedül és van aki megéri hogy mit érzek! Hiába állt mellettem a családom hála az égnek ők nem tapasztalták meg, hogy milyen érzés, amikor kiszakítják belőlük azt akit annyira vártak!
Vártunk fél évet, és 2007 májusában megfogant, majd 2008 január 22-én megszületett Hunor! Csodálatos érzés volt!
2010 júliusban pedig megfogant majd 2011 április 7-én megszületett Gyöngyvér, akire 7 hónapot vártunk és egy csoda hogy megfogant Ő a mi Reménységünk! Mindenkinek hasonló boldog befejezést , vagy folytatást?
Nekünk most pár héten belül született volna Törpi, akit nagyon vártunk. A kórházban nagyon kedvesek voltak (ez egy olyan kerület, ahol több a kiskorú szülő és az abortusz mint a tervezett gyerek). A család és a barátok azonban nem álltak mellénk, inkább hetekre eltűntek, aztán úgy csináltak mintha semmi sem történt volna, ez is nagyon fájt. Az is rossz, hogy ezentúl az ember bármikor bármilyen orvoshoz megy, az első kérdés “volt-e valamilyen műtéte?” ez sem teszi könnyebbé a felejtést.