Nagyon sok anyával beszélgettem már, akik vetélés következtében elvesztették a várt kisbabájukat. Ahány ember, annyiféle gyászreakciót tapasztaltam. Olyanok is vannak, akik egy múló szomorúsággal napirendre térnek a történtek felett, és azt gondolják, ez belefér egy asszony életébe. Mások mélyen gyászolnak, sőt, bár ritka, de olyan is van, aki belebetegszik a szomorúságba – ismerek kényszerbetegségben szenvedő anyát például, aki a vetélés következtében vált azzá. Természetesen ott egyéb hajlamosító tényezők is szerepet játszottak.

Az, hogy ki hogy viseli ezt a veszteséget, függ attól is, hogy hány éves az illető anya, mennyi lehetősége van újabb gyermek vállalására, könnyen fogan-e meg, vagy nagyon nehezen, van-e már gyermeke. Az sem mindegy, melyik gesztációs hétben történik a vetélés, hiszen minél több időt tölt a baba az anya méhében, annál erősebb a kötődés, annál nehezebb a feldolgozás.

Azt tapasztalom, hogy azok a szülőpárok, akik alapvetően életigenlőek, az élethez pozitívan, bizalommal viszonyulnak, könnyebben elfogadják, hogy az élet részét képezik a veszteségek is, és ezzel együtt kell élnünk. Tudomásul veszik, hogy rossz dolgok nem csak mással történnek, hanem bizony mindenkivel.

Nem mindenki rendelkezik azonban ekkora erővel, azoknak esetleg több segítségre van szükségük. Ezt elsősorban a környezet adhatja meg, de felkereshető segítő hivatású szakember is.